Volt a szittya királyoknak
Egy kardja az istenektõl
Hogy az összes népek felett
Uralkodjék mindenestõl
Csodás kardjuk úgy elveszett
A múlt homályában
Hogy csupán a vének tudták
Kardjuk még a világon van.
Öreg bölcsek mondogatták:
"Kutassátok Isten kardját,
Mert az lesz a világ ura
Ki markolja markolatját"
Isteneknek csodás kardját
Kereste a világ népe
Keresték és elfeledték,
Soká nem tudtak felõle.
Mígnem egyszer Attilának, nagy királynak édesanyja
Álmot látott miben lángolt Isteneknek õsi kardja
Tudta rögtön nem véletlen ha a csodát birtokolja
Csak úgy lehet fia király ha a kardot fia fogja.
Történt egyszer hogy egy pásztor
A tinóit legeltette
S látja fényes lángnyelv villan
Ki a földbõl épp elõtte
Kihúzza a kardot gyorsan
Attilához lohol vele:
"Ezt a csodát neked hoztam
Fényeskedjék Urunk neve!"
Attila a fegyverért nyúlt
Csodák kardját megmarkolta
Négy táj felé vágott vele,
S vadul, büszkén kiálltotta :