Messze járok, sihant alatt hálok
Nem élek bár álmodom, a bomlás lett ágyasom
Hajnali harmat cseppje csillan rothadt avaron
A föld beszívva azt, engem táplál gazdagon
Tölgyfák gyökere fejemnek támasza, férgek éhe testemnek vígasza
A bomlás mely egykor megölt ostobán, ma életben tart, s nevetek csupán
Holt lelkek sóhaja lelkem óhaja, mint eltitkolt, gonosz irodalom
Ez maradt nékem csupán, e kozmikus birodalom!
Nem élek de álmodom, a halál kaszával õrködik síromon
Lelkem kihúnyt csillag odalenn, sötét verem lakhelyem, hol a napfény színtelen
Végtelen alagút a mélybe, itt élem napjaim
A rothadás õsi fészke, láva cseppek egem napjai
…de ma elhoztam néktek a tudást, mely a sírból fogant
Férgek ura jött el hintaján, tûzzel hajtott ördög fogat
Jutalmatok, mit magammal holk e napon
A holtáke volt, s most az élõknek adom
Lelkem csepp volt egykor a rothadt sár tengerében
Bomlott testem hevert most hatalmam a tudás
Sírból fogant, átadom nektek, íme az elmúlás!