Persze, hogy délelőtt,
Fényes nappal vitték el őt -
Tán egy mozdulattal törve,
Vagy nyitva ki az egyik zárat,
S az eső az ablakon még meg se száradt,
De olajos kezek már szedték is szét,
Csak a csontváza maradt és néhány kép róla
És vele és benne és múlandó
Emlékeinkben ott él az autó,
Amiben valaha velünk még emlékek voltak -
Lám milyen furcsa fintora a sorsnak:
Ami mindegy volt benne az egy kazetta csak,
Új zenékkel, bár néhol vacak a hang minőség,
De valahol egy tolvaj
Tán most is matat a hifin egy gombbal ,
Hallgatja zazit vagy a térerőt
S bár aszöveget érti, nem hatja meg őt,
Hiszen az autókhoz ért, de a hajókhoz nem,
Nem látta zazit a metrón sosem,
Nem látta winklert a körúton állni,
És a kazettán végül is lehetne bármi -
Ő a negyedik számot már nem várja meg,
Arra gondol hogy inkább egy krack,
Vagy tán egy mucika izgatná fel,
Aki telefonhívásra jönne el...
És a kazetta végül a kukába kerül,
Zazi a metrón elszenderül,
Elalszik mellette az a nő,
Eltűnik végleg a térerő,
Sűlkyed a hajó, és rajta winkler,
Jule és eldéé még néhány színnel gazdagítja
A kukában lakó tárgyak képét,
Hogy ne legyen fakó a hely,
Hova kerültek ők...
A hely, hova kerültek ők....
A hely, hova kerültek ők...
A hely, hova kerültek ők...