Másként kezd sütni a nap az égrõl.
Õsz lett tavaszból, tél az õszbõl,
(Az) idõnek járását nem állítja semmi:
Meg kell hát halni, és semmivé lenni.
Az ágak lehullnak, válnak a törzsrõl,
Hajdan dús gyökerek szakadnak a földbõl,
A földbõl, mely nem ringat már többet,
Nem osztja kincseit, töröl le könnyet.
Új szelek fújnak a néma táj felett...
Új dalok szólnak a régi-szép helyett...
Apáink arca: hûlt tegnapok arca,
Némuló harangok topma, bús hangja.
Õrizd a szót, mint Atyádtól kaptad,
Atyádtól kaptad, és fel nem adtad.
Erõddel védted, véreddel bírtad,
Jussod az égre véreddel írtad.
Vérbõl, könnybõl, harcból feltámadt végromlás,
Keserû sors és pusztulás...
(A) földtõl, az égbõl nem jõ sem áldás sem tanács,
(A) szélbe vésznek halk imák...